Változások…

…eredmények, orientáltság, motiváció, eufória, szerencse.

INTRO:

Majd két hónapot átugrottam, és egyszerre érzem fáradtnak, de adósnak is magam magam előtt, mert ideje összefoglalnom a Március óta történteket, még ha nehéznek s nagynak is tűnik most ez a feladat.

FILÓ:

Érdekes, hogy most először érzem azt, hogy talán helyet kellene cserélnie most az intro utáni elmélkedésnek a ‘sztorival’, ámde tartani fogom a formát.
Célkeresztben a mai ember. Újabb tapasztalataim eklektikus képet mutatnak a jelen társadalom rétegződései mentén. Meggyőződésem, hogy egojukon kevéssé látnak át, de nem reménytelen, hogy valamiféle pozitív örvény fogja az embereket magukkal ragadni hamarosan; ami külső szemlélőként csak kiváltságosoknak engedtetik meg, hogy élvezzék, én inkább csak indirekt fátyolosan, és csak ritkán látok bele. Ami viszont tény, hogy valamit ‘hordoz a szél’, és az egyre csak gyorsul, és tisztul.
Aki kétségbeejtő élethelyzetben is rá tud látni megfelelő nyugalommal a jelenre, az élesen, a másik felfelé tartva a materiális hierarchiában (vagy egyezményesben) meg egyre tompultabban lát, és ugyanilyen analógiával éberen, fordított arányban pedig kábán jár ugyanazon az úton a félreértő, tudatában homályosságban élő, beterítve címkékkel, mint a mértéktartó, vagy a belekényszeredett és jajveszékelésen önmagát átlendítő része az Egynek.
Mindenesetre van remény, és én is dobok annyit a kalapba amennyit élvezettel, de legalábbis elfogadással meg tudok tenni. Őszintén szólva, dühvel és indulattal is. Belekeverve ezt a csípős fűszert olyan ételekbe is, amiben azelőtt sosem volt, de kérem a kísérlet az kísérlet. Kevésbé koncepció, eredménye kétségbe vonható, legtöbbször zavaros. Miért érzem, hogy mégsem hanyagolható? Miért lenne hiány akkor, ha nem lenne? A kiegyenlítődésre törekszik a mindenség, és amíg nincs homogenizáció, addig ez is konstruktívan részt kell vegyen a játékban. Mindeközben eszembe jutott a “lélekemelő” szó. Vajon a lélekemelés után, a – ha nem is teljes – de visszaesés is várható? Szükséges, valamiféle demencia, van olyan közeg ahol minden kezd jobban ‘csillogni’, vagy csak nem látom a folyamatot egészében, és az ‘egy’ felé tartás ezen szakaszán inkább jobb lesz csendben maradni? Segítsetek ki…

SZTORI:

Április 23.-ától munkába álltam újra, és Budapestre költöztem. IT support lett a munkaköröm, amiben rengeteg új ismeretet kell, nagyon rövid időn belül magamévá tenni. Folyamatosan bízom benne, hogy ez menni fog, és új életem, új gondolkodásmódom hasznomra fog válni az elkövetkező ‘felnőttebb’ életemben. Hozzá kell fűznöm, hogy megerősödött bennem a sorsszerűség, és szabad akarat paradoxonában az a rész, hogy a felkészülés erőfeszítése, és a természet könnyed ciklikussága, majd a bennem dolgozó amplitúdó össze fésülődött, és ugrásszerű megnyilatkozásban tűntek fel az eredmények. Az április második feléhez érve eufórikus izgalom vetett véget a kvázi agonizációnak. De buta dolog lenne, ezt kizárólag a nettó beletett munkám gyümölcseként értelmezni. Legalább ugyanakkora része volt ebben a globális változásnak, és az időjárás hatásának is. Tavasz lett. A visszatértemet és pontosabb történetem, és a segítséget nyújtó kezek tulajdonosait egy – remélhetőleg bekövetkező – ülepedés után fogom részletezni.
Amit most szabadjára engedek az jelen két hónapom életkörülményei:
Össze kellett hoznom az újbóli fővárosi élethez szükséges alapokat, amiben információs, anyagi segítség játszott részben közre, kisebb részben pedig a csillagok sikeres együtt állása. Sokat vagyok ‘bent’, ezt viszont egyelőre ajándékként élem meg, mert kiváló munkakörülmények között dolgozhatok (hozzáteszem, a kezdeti lelkesedést próbálom objektivitásra cserélni). Egy régi ex-motelben bérlek szobát fürdőszobával. Kívánni sem tudtam ideálisabbat. Egyszerű, kicsit dohos, de csendes hely, ma már mérsékeltnek tűnő havi cakkpakk 90 ezres bérleti díjával. Bent dohányzom. Egy ágya van, melyre egy lepedőt és hálózsákot hoztam. Párna nélkül alszom, kissé aszketikus módon, de valahol még is egyfajta luxusban, hisz bármikor hallgathatom a spirituális felfrissülést nyújtó hangoskönyveket, és még némi szakadozó gyenge Internet szolgáltatás is jár a szobák ‘mellé’. Meleg víz van, jókat lehet zuhanyozni, és igazán egyedül is lehet lenni, mely élmény nélkül nehéz lenne kivitelezni a mindennapokat. A munkahelyem néhány perc villamosozásra van, és reggelizés (a rituáléja) igazi felüdülés tud lenni. A hétvégéket leginkább hazautazással töltöm, ha viszont maradok, unalmas tehetetlen percek nem, vagy csak ritkán következnek. Néhány barátnak hála, kiváló már három kiváló koncerten is részt vehettem, és egynéhány kellemes beszélgetés részese is voltam. Nehéz élményt leírni, ha csak visszaemlékezésből akarom hozni az érzést, ha pedig közben írnám… akkor ugye meg sem történne. De kétségtelen hogy van “Budapest feeling”. Az érzés, ahogy a város szerelmese lesz az ember hosszabb-rövidebb időre. Vagy amikor a BKV bérletemmel a jó időben csak utazgatok, céltalan, vagy említésre alig méltó célokkal. Ami persze emlékezetes, csak éppen nem ordenáré. Íme néhány kép, ami egy lehangoló helyzetben, akár lehangoló is lehetne… de az élet díszletei között időnként komikum, harc, katarzis, és szerelem is megbújik. Konzekvencia; semmikép ne ítéljünk elsőre. Minden friss és sugárzó.

Mi is lehetne jobb, mint a “fergeteges reggeli beindulás”?
S az esti csönd, mely a lélek ideje… az álom, mely néha az agyi aktivitástól teljesen függetlenedik. S a sok sok ismeretlen dolog. Én hiszem, hogy az ismeretlen dolgoktól való félelem nem a teljes igazság. Van amikor az ember, meleg szeretettel tekint oda, és van amikor szívesen időzik 1-1 állomáson… mert nem leszakítani akarja virágait, hanem csak begyűjteni azt, amit azok a ‘virágok’ neki készítettek, és ott vártak a megfelelő alkalomra.

OUTRO:

Outro 180 szóban. Félelmek és remények kéz a kézben. Jelen vannak a nyomasztó pillanatok, a megkönnyebülés is… és ott bújkál a felszabadító “cool”-ság érzése, mi tagadás. Egyébiránt az öregedésem (nem régen, de már 36 éves kor) elfogadása, és a jelen virgoncság megtapasztalása. A gőg és a fellengzés is részese volt napjaimnak, ami kezdi erejét veszíteni. Vannak helyesen és helytelenül kezelt kétségbe esések igen. A kvázi kiegyensúlyozottság a kedvencem. Mint egy rendesen behangolt hangszer. Jók a rezgések, és kérem is hogy jók legyenek. Szeretek újból sok kávét inni. Amikor a lágy íze megpörget az jó helyekre szokott állítani. Kívánságaim közé tartozik; hogy mikor jószándékot, és zavarba esést mutatok/érzek/csinálok, akkor az kevésszer, de inkább egyáltalán ne legyen félreértve… ugyanis még nem tudok sok ember lelke nyelvén megszólalni, és  azt veszem észre, hogy precíz gyors tempójuk is szűk keresztmetszet ahhoz, hogy ez megfelelően csapódhasson le. Én nem vagyok a versenyszellem megszállotja, de igenis be szeretném azt a helyet tölteni, ami ugyan nem hagy teljesen elkényelmesedni, de valamiféle háttérből szűrődő fényként biztonságot sugall, és a saját léptékem szerint engedi hogy az legyen ami igényem, majd mint egy remekül szabott cipő előrevisz, s csak akkor kopik el nagyon, amikor már bele lehet ugrani egy másikba.
Tiszteletbe fogom tartani, ezután is, amellett hogy nem szabad az eke szarvára könyökölve visszatekinteni… pedig mennyi öreg gyerek teszi ezt…
Nos, egy pár szóval már túl is mentem az ezer szavas esszémen.

A legjobbakat!

Reklámok

Március 18. -4 Celsius fok…

…az időjárás a legfontosabb dolgok egyike.

INTRO:

Volt-e a korszak ami ennyire hazug lett volna? Volt-e egyáltalán ennyire segítségre szoruló csetlő-botló generáció, aki döntéshelyzetben van…?

FILÓ:

Gyerekeket veszek észre, akik olyan értelemmel bírnak, ami csak hasznos, de semmi nincs benne ami előre vinné őket. Hogy mit jelent “előre vinni”? Megpihenni, és nem cselekedni? Azzal nem segít magán senki, hogy kimenekíti magát a valóságból, azon az úton, hogy ő maga naponta részt vesz abban, hogy az egyre inkább sötétebbé váljon. A valódi kollektív változás lehetőségében kijelölt szerepét rég elvesztette, és ezt csak érzi, de nem tudja, perszonális/individuális csökevényeivel már mit sem tud kezdeni, magából operálja ki, mint a begyulladt féregnyúlványt. Döntését viszont még ilyen helyzetben sem önmaga hozza meg.
A rémes anti-utópia nem agresszív diktatórikus módon következett be, ahogy azt sokan vizionálták. Egészen infernálisan ajánlatokat téve kúszott be, az eltompult és értékrendjét vesztett ember mindennapjaiba. Rohamosan nyelvünket és valódi művészetünket úgy veszítjük el, ahogyan hagyományainkat és eredetünket sem igen értjük már.
A helyzet azonban magában rejt lehetőségeket is. A velejárója; deviancia és mizantrópia. A kompromisszuma: mértékletesség, elszigetelődés. A mesteri szint: aszketizmus.
Aligha segítünk azonban ezzel másokon. Menthetetlen szellemi, és spirituális regresszió, technikai bravúrokkal palástolva. A ciklikus visszaeséssel az ember nem számolhat, hisz emlékezetén kívül esik. Örökségünk e-hulladék, és űrszemét.
Most már a gyerekek is tudják milyen következményekkel jár aktivitásuk, mégsem fognak árral szemben evezni. Természetesség a természet-ellenességben. Minden van; lehet válogatni, rendnek, egzisztenciális szintnek megfelelően. Átjárási lehetőség adott. Ára: 1 darab földi emberi élet. A központosítottság, centralizáltság, hasonló, egymással megegyező jelentéstartalommal, de leginkább funkcionális hatékonysággal, nem felülről presszionál, hanem belülről születik meg. Különféle démonok plántálódtak az elmúlt évek során, miknek hívása ősidők óta lehet az “összekacsintás”. Nevüket meg kell találni, és nem más nevekkel el maszkolni ezáltal mélyebbre jutva a csillogó nyomorba.

SZTORI:

Ilyen most nincs különösebben. Még mindig a tavasz várás gyakorlatát követem el nap  mint nap, minek nincs nagy veszélye, de nyomasztó. A budapesti álláskeresésem többszörösen dugába dőlt, viszont megtanítottak a közben eltelt események arra, hogy értékrendem megváltozzon. Természetesen mindez magával hozza azt, hogy néhány visszásság lesz is abban, hogy ha valaki mint egyfajta szekvenciát szeretné tekinteni az eddigi írásaim. Egy másik nézőpontból viszont kell hogy mutasson fejlődést, hiszen érzem…
Egerben fogok elvállalni, egy elektronikai cégnél állást… szó szerint állni fogok. Az egyik legnehezebb az egészben ez lesz. Felépítésemnek és edzettlenségemnek köszönhetően, eddig is nehezen viseltem az efféle tevékenységet. Az új ismeretek megismerése, és a cég relatív közelsége azonban motiváló tényező lenne számomra, amennyiben a fizetésem nem lenne alacsony. De az. Viszont elkezdem, és remélem a helyzettől a legjobbakat. A szülővárosom iránt érzett natív ellenszenv kezd oldódni bennem, mint ahogy az általános indulatok is a körülöttem lévő… és úgy egyáltalán az emberek felé.
Említésre méltó képeket nem készítettem az utóbbi napokban… és talán úgy lesz hiteles hogy rövidre zárom ezzel a bejegyzésemet.

OUTRO:

A következő bejegyzésem áprilisban lesz, úgy is tűnik hogy havonta szoktam nagyjából ezer szavas bejegyzéseket írni, majd ahogy itt elnézem jelen írásom csak 500 szó körülig ment el. Áprilistól többet várok mint márciustól, és a májussal szemben csaknem már magas elvárásaim vannak, melyet a nyár egészen a kellemes őszig ki fog tartani. Úgy legyen! Rózsát a végére!
media-share-0-02-05-bd00116b611537bd4e3fca5d2f51bd2f16c2ec95872085dda656b1c80c64ad30-54cd1ede-13e7-4124-b67a-140ff28fee06.jpg

Ismét egy Február…

…a megtisztulás hónapja, a madarak évében. Mennyire indokoltnak kell lennie hát, hogy a legyengült, és rosszul alvó tél után, a szárnyaló tavasz köszöntsön hát be. +

INTRO:

Szégyenből, gyengeségből, betegségből táplálkozni nehéz. Próbára teszi az ember tudattalan intelligenciáját.
Nem tudom mi lehet a tudat ébredése pontosan, de köze lehet ahhoz hogy az ember egyre inkább érzi saját testének anyagi valóságát, és elkezd vele bánni… ahogy tud. Szeretettel, gyűlölettel, pusztító, vagy odafigyelő szemekkel, akarattal, gondolatokkal.

FILO:

A ciklikussághoz, hozzá tartozik a pusztulás és születés folyamata. Azaz pontosan ez a folyamat maga a ciklikusság. Azt tudjuk, hogy ez mindenre kiterjed. A saját légzésünktől, az univerzum tágulásáig, és ugyanúgy annak összehúzódásáig. Lehetséges időtlenül kezelni a dolgot elméleti síkon. Sík. Elmélet. Ha valami elméleti síkon létezik, az már létezik is. Ezen sokan gondolkodtunk már. Nem is kell rajta ülni, hisz ez egy nagy sebességű gondolat csupán. Az ember saját ‘ideje’ az életkora, mégis ezen életkoron belül, egy pillanat alatt el tudja gondolni az univerzum légzését. Tehát ha ‘otthagyjuk’ önmagunk, akkor utolérjük a mindenséget. Csak hogy az ember nem ilyen. És én sem vagyok ilyen. Mi akik ezt kisebb nagyobb sikerrel leírjuk amolyan sarlatánokként, félkészen várakozunk hogy mi magunk repüljünk saját szánkba mint ‘sültgalamb’. Az elinduláshoz önzetlenség szükséges, az út megtétele közben azonban vissza-vissza kell nyúlni a levetett ruhákhoz. A leköszönés az meg megint egy másik műfaj. Olyankor pontban sűrítjük össze jó, és rossz tetteinket, látjuk magunkat kívülről, és beágyazódunk a hibásan-hibátlan világmindenség megfelelő szegletébe, amit annyian már annyiszor elneveztek. Én élek a luxussal, hogy nem nevezem meg, csupán annyit mondok, hogy a hozzá való hűtlenség, csak egy alacsonyabb rendű hűség felé. Ki-ki kívánkozó fatalizmusom ellenére, azt kellene mondani; “Tessék, lehet választani kérem!”
Sőt olykor üvölteni. Máskor meg csak felírni egy cetlire, és eldobni…

SZTORI:

Volt már két napja egy februári blogbejegyzésem. Nem tudom miért, eltűnt. Ezt a biztonság kedvéért kimásolom, bár egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az esti ‘túl gondolt’ írás helyénvalóbb lesz-e, a reggeli intuitívnál.
Tarkovszkij filmjeivel szórakoztattam magam a héten, ami sokszor felemelő volt, és sokszor megnyugtató harmóniába ringatott. Elvesztettem a gonosz-télben az időérzékem, az alvási képességem, és az erőmet is… így nehéz levonni az abszolút következtetést, hisz testi-lelki állapot kérdése is a dolog. Mindenesetre majd minden nagy játékfilmje ‘megvolt’.

andrei-rublev
Ami biztos, hogy nagyon szerettem azokat a nagy tereket, nagy képeket… és a költői monológokat, a remek magyar szinkront, és a tempókat a szelídséget, a magasabb szintű emberi megnyilvánulások szikráit.
Tőrös azt mondta párszor, hogy olyanok vagyunk mint a terráriumba zárt rágcsálók, szinte minden életünkben elkövetett mozzanatunk, és az, hogy hogyan éljük meg, a külső behatások függvénye. Így vagyok én az időjárással… úgy érzem szinte, hogy valaki megállította a felvételt, egy rendkívül rossz pillanatban, én meg beleragadtam egy hideg képkockába, ahol semmi keresni valóm nincsen.
Energiát kérek, és tavaszt. Köszönöm.

OUTRO:

Aki őszintén ír, még nem biztos hogy értéket is tesz le egyúttal. De lehet hazugságokat is írni szórakoztató módon… az már ma művészet. Én e kettőre nem vagyok képes, sőt megkockáztatom a rettegett középszerűséget is. “Van valami benne, de nem az igazi”. Ezzel nem tudunk mit kezdeni. Érdekes, hogy mennyire vágyom a saját kereskedelembe nem hozható, és sajátjaimmal ekvivalens, vagy azt túlszárnyaló rokon műfajt. Biztosan ijesztő lenne első blikkre. A legtöbb szembesülés bizonyosan ijesztő, de egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy ugyanakkor egy fordulattal felszabadító is tudna lenni.
Jelenleg olyan érzésem van, mintha ez a légző univerzum visszartaná valami oknál fogva a légzését. De az is lehet hogy tüsszenteni készül…

Január…

… nyirkos napsütés. Depresszió? Oh, nem sokkal különb mint máskor. De sokkal különb mégis. Néhány értékesebb gondolat, pár másodpercnyi éleslátás, alapjaiban tudja megváltoztatni a ‘világról alkotott képet’.

INTRO:

Mint valami betegségből, ahol ott pislákol a remény, hogy fel lehet gyógyulni. Mint valami álomból, amiről tudjuk, hogy nem visz sokkal előrébb, de felébredni nem sürgető, s nem is nagyon akarunk. Ha megnevezed a mentsvárat, csak a képe marad. A forma, a lényeg azonban már el is tűnt.

FILÓ:

Legtöbbször az ember azt tudja igazán élvezni, ha a történetet, egy másik szemszögből nézheti, és az alkotó is megint más szemszögből alkotta meg a történetből a zenéjét, a filmjét, a könyvét, a darabját… vagy bármely más művészetét. Viszont meg kell szórnia szórakoztató részletekkel, humorral, a szeretet valami kivonatával, bármivel amivel több tud lenni a valóságnál. A valóság még művészi ábrázolással sem túl figyelemfelkeltő. De ha mégis ‘beütne’, akkor pedig lehangoló…
Az ember ábrándozni akar, azt akarja, hogyha az élet keménységéről is szól az amit érzékel, haladja meg… vagy humorral, vagy reménnyel, de ne azokkal az eszközökkel, amit az ember amúgy is lát maga körül. Nem számít, hogy könnyebb ‘megoldókulcsokkal’ dolgozik a művész, vagy alig felfoghatóakkal. Bizonyosan nem a varázsszavak, vagy az ima milyenségével törődünk mint befogadók, hanem az eredményeivel, a történet csúcspontjával, és lecsengésével. Az első pillanatokkal nem is törődve, először.  Vannak a csoda-hajszolók, vannak a csoda-csinálók, a szerepekben tetszelgők, a magányos kutatók, a megszállottak, az áldottak, és az elátkozottak.

SZTORI:

Mi más is lehetne, mint az hogy elmúlt az óév, és beköszöntött a 2018-as. Hazudnék, ha azt mondanám nagy csoda ez az év, pedig az elvárásaim amit támasztottam vele szemben az igenis az. Ezekre a nyolcas végű évtizedekre mint kellemes emlékekre tekintek; úgy, mint 1998, 2008… és most a 2018-as év. Mint a 2017-es évnek a megtisztulása. Terveket írtam. Nem először, de nem is túlzottan pontosakat. Inkább csak önkorlátozások, tisztulásra felhívó tagadások… nem is tudom, még a hibáit is nehéz megfogalmazni. Az ünnepek nagyjából eseménytelenül teltek, de nem voltak teljesen kellemetlenek. Úgy gondolom, ahogy mindig is gondoltam… a vihar előtt csak a természetben van csend. Az ember életében viharoknak kell lennie csend nélkül, addig amíg igazán erőből nem vágyik a csendre, és a csendnek is pontosan kell tudnia azt, hogy meddig zaklathatja azt, aki őt kiszemelte magának.
Megvolt a helyi előadásunk is, továbbra is ugyanabban a szerepben, és kész. Nem volt kellemetlen… sőt, élvezetesnek is mondhatnám, egyszerűen csak írni nincs róla kedvem. Azért fotót mellékelek:

Egy a főpróbáról, és néhány további az előadásról, és egy utólagosan a helyi újságból. Ez utóbbi December 28.-án csütörtökön történt meg, sokan eljöttek, kicsit be rúgtam. Azt hiszem esős csütörtök volt. Nem éreztem ünnepnek azokat a napokat.
De a karácsony első napját igen, és pedig a saját illúzióim miatt. Rendkívüli nap volt. Mintha meg is történt volna egy kicsit, az ami még nyomokban sem mutatkozott.
Erőtlen viselkedés-koncepciók, gondolat-kísérletek, és az addiktívokra jellemző kudarc-kör… amolyan fragmentumok. Marginális alkoholizmussal.
Visszatért kisvárosunkba az a fickó, akinek köszönhetem az első jobb minőségű hangfelvételem (2008), aki remek fickó, már amikor hangulatban van..

OUTRO:

Azt szoktam mondani, hogy az igazán nagy pillanatokat nem megalkotni, hanem átélni kell…. nem pontos. Nem kell, hanem legtöbbször így történik meg. A művész, aki a nagy pillanatokat rögzíti, kétféle lehet. A nagy ember, aki úgy is át tudja élni a pillanatot, hogy közben ott áll a ‘vászon’ mögött. A másik, aki ezáltal lemarad róla, és így áldozatot hoz, de ezen áldozatot mindig meg kell hozni, előbb vagy utóbb. Mindennek van böjtje.
A megkönnyebbülés szó sok dolgot takar.  A lélek megkönnyebbülése nagy dolog, mert rajta keresztül a szellem, a tudat, a test korlátozásai feloldhatók.

A ‘véletlen’, vagy az időjárás alakulása döntő szerephez juthat. A többi… az csak a többi.

A végére pedig ideírom a Táncos a sötétben c. film két mondatát:

“Olyan nagy itt a csend…
– Mit számít ez most?”

A legjobbakat!

 

Az ember képes teljes bizalmatlanságban…

… élni magával kapcsolatban, és egy másik ember megjegyzése tönkre teheti, vagy felemelheti őt a magasba. Milyen vicces, és milyen tragikus, hogy ez ellen mi magunk semmit sem tehetünk.

INTRO:

Fatalistára sikeredhet a dolog, na már ha hagyja a sors, hogy egyáltalán befejezem az írást…
… mi az hogy hagyja?! A harmadik napon a bejegyzés kezdete óta, mikor is eljutottam oda, hogy ezen mondatot írom, meglepően korán reggel 8:35-kor, azon kapom magam; már nincs is más választásom mint a bejegyzést írnom. Patetikusabban: a bejegyzésbe menekülnöm, és a közben létrejövő apró csodákat szipolyoznom, avagy túlélni velük.

FILÓ:

Ennek ellenére sem tűnik egy saját magába bele vesző örvénynek  a kísérlet. Bár az tény, ahogyan evés közben jön meg az étvágy, úgy a reggeli körülbelül felénél jönnek a jó gondolatok, ha már megette az egészet az ember, akkor ugyanolyan arányban üresedik ki a leggyorsabb gondolatokat “előre hozó” buffer, mint ahogy fordítottan telik meg a gyomor. Én hiszek a kollektív elhülyülésben… a kellemetlen része, hogy a ‘megmaradtak’ elszigetelődnek, szomorú módon legtöbbször magukba, az aljas és ostoba nép pedig, amolyan istentelenségben, vagy azt megjátszva csoportokba tömörödik, tömeggé lesz…
Azt eddig nem kellett senkinek sem megmagyaráznom, miért is alacsonyabb rendű a tömeg az egyénnél… de azt magamnak is kell, hogy miért a tömegnek van érvényesülési joga, még az örökérvényű természettel szemben is. A Máté-effektus itt is kiválóan érvényesül, ami valószínű csak a “saját” nyomorom miatt fontos most. Ezt onnan tudom, hogy megéltem azokat a pillanatokat is amikor sikerül ezt levetkőzni (fatális), a pillanatban, amikor az ‘elaprózódást’, és ‘verseny’ felett áll az ember büszke nyugalma… ahogy együtt kezd mozdulni a hullámmal, nem áll ellent, és akkor a hullám is idomul, egymás kívánságait teljesítve, nincs arcon csapás… vagy fulladozás.

SZTORI:

Kétféle alcímen futhatna egyébként a bejegyzés. Az egyik: “Az élet értelmén való gondolkodás, csupán ízlés kérdése”, … ha már a saját életünkkel sem tudunk nagyvonalúak lenni, akkor kezdünk el a más életével. A másik talán: “Erdély, Európa Kiadó, Anna…”, és ezt nem teljes egészében szeretném kifejteni, de megteszem amennyit megenged a nap:
Igen, akartam már Erdélyről írni ha még nem tettem meg, visszaolvasni most nincs kedvem.  A ‘kövesdi színjátszó társulattal mentem, Erdőszentgyörgybe, szállásolva pedig Kőrispatakon voltunk. Az előző hely három napos színjátszó fesztivált tart, és mi a francia fekete komédiánkkal debütáltunk az első napon… a további napok masszívan kultúrával, italozással, és az ebből való regenerálódás óráival teltek.

dav

IMG_20171117_112536_resized_20171120_095154254

dav

Sokat meséltem róla, még frissek voltak az élmények, akár sokszor ugyanazt… ez eredményezi, hogy írni már annyira nincs is kedvem róla. De nagyon sok mást nem is, viszont néhány fontos dolgot meg kell említeni. Megköszönni a vendéglátást, és a lelki-testi táplálékot Szőcs Lajosnak, aki mindig a másnaposságot elűző reggelivel fogadott minket.

dav

Meg kell említeni, a kiváló közösséget az 5500 lelkes kisvárosban. A minőségi italokat, és helyeket. A szép hölgyeket, az őszinteséget… azután hozzá lehet tenni minden székhelyföldi pozitív sztereotípiát.

Az Európa Kiadó koncert Mezőkövesden a múlt hét pénteken történt velem. A hely alkalmi kegyeltjeként figyelhettem meg a zenekart, aki nem alkuszik. Tele a szokásos előítéleteimmel sétáltam, semmiféle varázslatot nem vártam. Nem ittam azon az estén. A hangulat barátságos volt, zavaró embertömeg nem volt jelen. Előtte Márk barátomék zenekara debütált x év után újra… nem volt kellemetlen, majdnem hibátlan előadás volt. Varázslatot abban a fajta zenében még nem, vagy már nem érzek. Majd jött a ‘kiadó. Kicsit lassacskán, számomra minden daluk ismert volt… mindegy is, az újabb dalokból válogattak, amiket mondhatnék kevésbé erősnek, de inkább csak a kollektíva által gyengített dolgok ezek. Néhány cigarettára kimentem, bementem, megint kimentem… a helyem nem igazán találva. Majd megláttam Annát a szüleivel. Aki nem ismer engem, és… de ezt majd később. Inkább most; az a fajta szépség akit egy gigapoliszban sem lát minden nap az ember. Meggyengített; ezt az érzést pedig azt hittem már legalább 3-4 éve elhagyott engem, és nem fog visszatérni. Most mégis elég volt neki, néhány perc. Nehéz leírni a gyönyörű tekintetét, ami nem szigorúan, de nem is szenvedélyesen, rendkívül okosan, borzasztó nagy eleganciával, és törékenységgel, fegyelemmel, és sugárzó szépséggel volt jelen. Milyen csiszolatlan mondatok. De nem is érnek fel hozzá… suta szavak most ezek.
Viszont leültem a közelébe. Így a zenekart csak időnként láttam a sarokból, inkább megpróbáltam a kínos helyzetet valamilyen pózzal elhessegetni (bizony legtöbbször a biztonsági emberünk hátát kellett néznem). Pillanatokat loptam el, azzal hogy végig tekintettem rajta. Majd közben a zenekar exponenciálisan emelkedő atmoszférát teremtett. Nem a nosztalgia számokkal… bár talán derogálhat, ha ezt mondom azokra a dalokra. A hangerő mintha növekedett volna, minden hangszer egyben volt, a profizmus a varázslat megtörtént. Elemi dolgok zúdultak nagyon szépen, és a cukormáz ellentéteként az ember nyakába. Az állam leesett, kisöprődtek a szokásos ilyesféle dolgokkal szemben támasztott előítéletem. Nem voltam seggnyalós kedvemben… ritka az olyasmi, és nem is szokott jól elsülni. Így csak a zenekarban egyetlen kvázi személyes ismerősömhöz, Spenóthoz mentem oda gratulálni a ‘kiváló funky’-hoz. Szóval felejthetetlen nap volt, és a Szalon eddigi legjobb hangzású koncertje is. Ez azért kiemelkedő, mert a hely elrendezése, és paraméterei miatt nagyon nehéz, csaknem lehetetlen feladat elé kell állnia a hangtechnikusnak, és zenésznek egyaránt.

OUTRO:

Mit is mondhatnék, a plátói szerelem, a legyengülés, a hideg és a magányos karácsony előtt? Persze hogy a kívánságot. Beteljesült szerelem Annával, megerősödés.. a hideg akár maradhat is. Ja, és országomat az együtt töltött ünnepért… amely bármelyik nap is lehet. Az égieknek most biztos egy rakás nehezebb kívánságot is teljesíteniük kell, és ha úgy nézem az én kívánságom kis része ugyan meg is történt. De én az egészet akarom. Biztosan el lehet mondani szebben is, és biztosan el is fogom mondani. Azonban a lényeg ugyanaz marad.
Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Mi a baj “vidékkel”?!

Úgy néz ki ezzel a bejegyzéssel is meg fogom törni a berögződni látszó tagoltságot. Ömlesztve lesznek a gondolataim, de amennyire lehet megpróbálom összetartani, őket és a két-három pontos fragmentumokat most teljesen felszámolni. Nem szigorú leszek, csak határozott, mert szükségem van a visszatekintés tisztaságára, másnak meg arra hogy megértse mi zajlott le az utóbbi több mint 15 évben.
Hál Istennek nem az “Index” stílusú újságíráshoz kötődni, így ez a visszatekintés nem hangzatos gazdasági/politikai – kis mértékben kultúrális – eseményeken keresztül visz vissza, úgy hogy közben mindvégig tudjunk ütköztetni a jelenkorral is.
A jelenkor vidéki sivárságával.
Mert én visszaköltöztem 7+ év után Budapestről, Borsod megye “szívébe”, és radikális változásokat tapasztaltam meg, ami kezdve a felszínen, vonatkozik a külsőségekre, majd a gazdaság visszás, és ellentmondásos ‘fellendülésére’, (mélyebben) tömeg hiányában – ha nem is tömeges – de kollektív elhülyülésre, s a szellemi nyomor utáni egyenes következmény a kilátástalanság. A gondolatot úgy fogalmaznám tovább, hogy ezt a kilátástalanságot a közösség már néhány kivétellel meg sem érzi, hisz a figyelme tompult, és ha fókuszál is, azt máshová teszi. De az igazság nem így fest. Az igazság jelenleg ‘atomizált’, úgy ahogy a közösség is. Ami összetarthatna nagyobb csoportokat, az megszűnt, és koncepcionálisan szűnt meg. Ugyanis ezeknek magja legtöbbször spontán alakulnak ki, s hogy máshogyan alakulnának? Aminek koncepcionális a kialakulása, az gazdasági érdekeket szolgál legáltalánosabb esetben (legyen az hatóság, katonai erők, hivatalok, politikai partik). Viszont a dolog felaprítása, szétszedése, és ezzel elpusztítása irányított, és tudatos. Az egyszerű ember bizonytalanságát kihasználó, szégyenteljes, és indulatmentes aljasságról van szó, amit viszont az előbb említett spontán megalakulástól nagyon távol álló szervezet lassú mélyfúrása. A terv azonban nem mindig átláthatatlan. Amiben a mainstream médiának igaza van, az a borzasztó tény, hogy tudatosan építik le a TB támogatott egészségügyet, terelik a tehetőst a fizetős ál-luxus, ál-kedves, ál-világ felé, még egy réteget húzva az igazságra, s már nem lehet vissza se kérdezni, arra hogy “Mert, mi az igazság?”. Egyszerűen ha valami pislákol is, szavakba önteni, vagy felesleges, vagy pedig nem is lehet igazán. Aki pedig az alapokért küzdött, a mindennapi túlélésért, az itt kötéltáncos, már ha valami méltóságot még érez. Természetesen erre is van megoldás. De ez utóbbi méltóságot szégyenérzet nélkül veszi ki az ember kezéből. Az egész életminőségre ki lehet térni egyébiránt; minősíthetetlen élelmiszerek, kozmetikumok… úgy egyáltalán az anyag teljes meggyalázása. A termelése meg egyszerű jóba való menekülés a kitalálójának, kinek néha biztosan eszébe jut, hogy egyre kisebbek a “szigetek” ahova menekülnek… de még mindig bőségesen elegendő ahhoz, hogy ő és sleppje ne érezze magát egyedül, mindemellett hiányt semmiben ne érezzen. Ezek az utolsó ítélet ellen is ki fognak találni valamit, és a világ igazságtalanságának paradoxa, a leegyszerűsített megtisztulás egyre kontrasztosabb útja vajon? Na de kanyarodjunk vissza;
Egyre tisztább, és kulturáltabb a kisváros. Épült park, épült stadion, épült hotel, és épült új útburkolat is. A kérdésem, hogy hol vagyunk ebben? Mármint a fiatalok, vagy kevésbé fiatalok  változást akarása, a zene, a művészet, a legendás vidéki underground(?). Kit szolgál mindez ki? Nekem erre semmi szükségem nem volt. Nekem egy élő kisváros kell a maga balhéival, és a 110+ kocsmájával, igaz szerelmek szövődésével, találkozásokkal, a maga koszaival és saraival. A 2008-as évet tekintem még az utolsó évnek amikor valódi érzéseket tudtam itthon is megélni. De hogy ne legyen túl egomán a közlendő. Tessék végignézni a mikrokörnyezeten! Na nem a dzsentrifikációt is könnyedén átugró, anyagi,- és bitang kapcsolati tőkével rendelkező kvázi “elittől” kérném mindezt, hisz az már csak kivételes esetben nem vak.
Az említett ostobák fenntartják a rendszert. A hasznos idióták. Kettő részre lehet őket tagolni. A teljesítményüktől megrészegült, az enervált ‘lökdösődéseket’ megértő, mindig megfelelően integráldódó, ‘jókor jó helyen’ tanuló, és még ennél is többet hallgatók; akik azzal az önálltatással néznek minden nap a tükörbe, hogy ők ennek az igazságos rendszernek, nyertesei, résztvevői, építői. A dolog ráadás veszélye, hogy ez náluk szinte minden esetben csak erősödik. Vannak tragikus kivételek. Kissé groteszk módon fogalmazva; ez az ő szerencséjük. A másik ‘tag’, a külföldön dolgozó. Itt igazán széles a spektrum. Van a harács, aki már itt felépítette a felújított parasztházát, amihez annyira pászól a külföldi rendszámos pickup, vagy a – túl – nagy családi autó. Rendezett udvar, 2-3 boldog gyermek, szabadidőnadrágos szőkített hajú feleség, gyorsan összehozott, de azért nívós népművészeti motívumokkal díszített kerítés… majd a férjecske is hazajön, de egyelőre még van néhány éve – gyorsan elszáll – ezután hátra lehet dőlni, és élvezni a befeketés hozta jövedelmet, és játszani felnőttesdit; tőzsde, squash, lovaglás, wellness… kertásás, szőlő ápolás, fűnyírás légpárnással, szalonnázás, pizza/kenyér sütés a kinti kemencében, télen melegedés a benti kandallónál. Hmm milyen hosszan lehetne ezt folytatni. Persze a rétegződés nem áll meg itt, túl egyszerű lenne… a helyzet ennél gonoszabb is, meg bonyolultabb is. Vannak az élő halottak. A néhány megmaradt kocsma állandó vendégei. Beteg, elgyengült emberek, akik már ebből csak valami csoda folytán jöhetnek ki. Van nekik egy súlyosabb fajtájuk is. Aki ezt az egészet még nem ismeri fel magán, és szinte csodálkozik azon, hogy mivé lett a világ körülötte. Ezen írásom alapján ez az alak én is lehetnék, csakhogy én nem nagyon bírom a vedelést, beteg leszek tőle, és nem látok túl sok lehetőséget benne. Még annyira elkábítani sem tud, hogy ne érezném felesleges és borzasztóan destruktív mivoltát. Szóval az alkohol engem nem tudott teljesen bevonzani. De az előbb említett embertípus akkor van veszélyben, ha őt viszont igen. A szomorú benne, hogy valóban nem teljesen ő a hibás. Ugyanis elmenekültek az emberek… elhagyták a falvakat, a kisvárosokat, és vagy nagyobb városainkba, vagy külföldre, vagy ‘pestrementek’. Néha haza látogatnak. De nem hozzád.
Vannak még az öregek. Azok akik szerencsésebbnek mondhatják hátralévő életüket, és azok akik nem. Van néhány “máltais” lakó. Ők a mi a hajléktalanjaink. Vegetatív életmód, bár olykor ugyanaz saját ingatlanokan is megtörténik, rendezett körülmények között élő emberek lelkében. Bár több nyugdíjas már leszolgálta az idejét, és még meg is kapják időnként azt, amivel még el tudnak boldogulni segítség nélkül. Nekik nem fog az hiányozni ami nekem… nekünk, mert ők pihennek, nyugszanak. Ezt nem bánom (ugyan már erre az üzleti résre is felfigyelt a nagylelkű hatalom, és voila! munkát adnak nekik is… szarházi banda.)
Van még a böcsületes gyárimunkás… a CNC gépek mekkájában ugye. Lehet ez a pont csak azért fáj nekem, mert még olvasok könyveket, és/vagy nem szeretem a marógépektől harsogó csarnokokat. Nem az én világom, és meg se jegyezném, ha nem majdhogynem ez lenne az egyetlen élhető világ a környezetemben a ‘kisember’ számára.
A kisember. 
Emlékszem, többször foglalkoztam már ezzel a kérdéssel, na persze fogok is. Mert az én elromlott létem definíciója valahol ez; az össze-vissza művelt, az emberi gonoszságot átlátó, ámde egyáltalán nem bűntelen kisember. Az első, és legkirívóbb bűnöm a következő: csóróságba születtem. A második: nem elviselhetetlen csóróságba. A következő: nem harcolok tiszta erőmből, olykor bátortalan vagyok. Következő: megalkuvó vagyok, de nincs mivel megalkudnom. Következő: hiszékenység. Következő: non-konformista hedonizmus. Következő: szellemi, esztétikai, és szeretet éhség. Ezek kiküszöbölésével, vagy sutba vágásával még akár sikereket is elérhetnék. De vajon mit érne akkor ez az egész.
Megfigyeltétek hogy eltűntek az illatok?
S hogy kicsit érzelgősre fogjam a témát, eltűnt a spontán-közösségekkel együtt a szeretet is, és ennek hiánya szépen meg is látszik a Facebook posztokon, és annak visszás jelentőségén.
Itt viszont én egyelőre le is zárnám, véget ért az “ezer szavas” fogalmazásom az “Írj a szülővárosodról” házi feladat témában…

Rendhagyót….

… kell írnom. S ez lesz az, hogy felsorolom nyúlfarknyin egy Nagy-Somlói Juhfark mellett, hogy mely zenei videoklipek (vagy csak úgy videók) tettek rám nagy hatást.

A legutolsó nagy hatás, a Beach House-tól a Wishes című dal és video:

Nick Cave & the Bad Seeds-től a Deanna (micsoda vágások!)

A VNV nationtől az Illusion (.. .természetesen)

The Gathering – Liberty Bell (a legmzúzásosabb… (megyjegyzem engem sem került el a Napalm Death, a Slayer, a Nile, a Death… de akkor is))

Tom Tom Club – Genious of Love (micsoda fankii 🙂 )

Tindersticks – We are Dreamers! (.. az ősz zenéje… micsoda mélység!)

Covenant – The Men (… nincsennek szavak, ilyen diszkóba a helyem)

Au Revoir Simone – “A Violent Yét Flammable World” (A Twin Peaksből… de ha már dreampop akkor, legyen francia… mintha a Beach House annyira nem lett volna az 🙂 )

Dan Reeder – I Drink Beer (… lelkesítő cuki dal, meg egyébként is Dan Reeder zsear!)

Bonnie Prince Billy – The Curse (…ide kellene tennem az I see a darkness-t is… képzeljük ide!)

Mick Harvey – I Wish That I Were Stone (… mi ez ha nem csodálatos?!)

David Ford – Nothing At All (… a St. Peter-t is ide kellene biggyeszteni… David Ford nagy!)

Both Miklós és a Palimo Story – Aki engem keres (.. power cigány zene, hatalmas billentyű szólóval)

Yann Tiersen – Ashes (.. élő német koncert, de nem bírom ki hogy ne legyen még Tiersen, hisz annyira, de annyira meghatározó 🙂 )

Yann Tiersen – La Parade (… az idei ősz.. nehéz dal)

Lenka – Dangerous And Sweet (… 2012 tele… de azóta is 🙂 )

Noisettes – That Girl (.. ha már dívák… a nagyon nagy stúdiólemezek mellé élőben is mindig hozz a frankót)

Vidámpark – Nyári Duett (.. klip híjján sem maradhat ki országunk legjobb lemeze sem, igazán szerelmes, igazán piálós)

Rancid – “Colision Course”, “Honor Is All We Know”, “Evil’s my Friend” (.. a legjobb Rancid lemez szerintem, nagyszerű lelkesítő dalokkal)

Lars Frederiksen And The Bastards – “To Have And Have Not” (.. és ha már a pankot folytatom, akkor ez a nagyszerű Billy Brag feldolgozás sem maradhat ki.. sztárparádé 🙂 )

Street Dogs – Punk Rock&Roll (.. maradnék az amerikai kissé szirupos panknál… de akkor is, engem az ilyennel verjenek át inkább, mint szerencsétlen magyar rockrajongókat, a szerencsétlen magyar rockkal.. ezt még meg fogom bánni 🙂 )

Social Distortion – When The Angels Sing (… vagy mégsem bánom? 🙂 )

Gabby Young and Others Animals – In your Head (… élőben halottam először, és nagy volt.. nálam ritka az ilyesmi)

Arcade Fire – Tunnels (.. még anno a VIVA-n pillantottam meg, emlékszem kb. egy időben ment a Rammstein America-javal… de nekik a sötétségük és kvázi fájdalmuk ütött)

Cheap Trick – Surrender (… majd 6 órán keresztül hallgattam folyamatosan ezt a dalt mielőtt végre eldöntöttem hogy oké, irány az USA… ez a felvétel mintha hozná azokat az illatokat is egyből vissza…)

Tom Waits – Hold On (.. majdnem kihagytam.. ide jöhetne még a Hang Down Your Head is… egyébként)

Ja, és ez már a második nap. Pénteken kezdtem, szombat kimaradt, és most Vasárnap van. A hangulatom és a bor szintén különbözik, de Nagy-Somlói-nál maradtam, csak ezúttal furmint.

Velvet Underground – Venus in Furs – (… ezer évig kerestem ezt a dalt, mert nem ismertem a zenekart sem akkor, csak egy Punk válogatáskazettán hallottam meg, valami elrontott western zenének tartottam… talán a fantáziám jobban is adta akkoriban mint a valóság, mindenesetre itt a helye… ja nem, a refrén miatt mindenképpen)

Eleven Hold – No meg a bor (..hát igen.)

Johnny Cash – Ain’t No Grave (..romantikus időszak volt, amikor azt hittem hogy mindig fogom hallgatni az American lemezt..)

The Clash – Bankrobber (.. 20 éves korom körüli meghatározás, lehetett volna akármelyik)

Szabó Benedek és a Galaxisok – Így kezdem el (.. hát ettől el lett véve a kedvem 🙂 … vagy 35-ösként már nem hat..szarni bele, itt a helye)

Norah Jones – Miriam (.. jól, de még mennyire)

Toy Dolls – Harry Cross (.. meghatározó gúny, a gúnyos gyerekkorból.. (szintén lehetne akármelyik..)

Madness – Our House (..ha már az angolos esős  dolog.. meg aztán a kocsmában a limitált cd-gép-ben az egyik legjobb választás volt)

Squeeze – Up The Junction (.. senki meg ne kérdezze.. a többi dala meg sem fogott igazán, ezt se tudom miért.. a francokat, mekkora zene ez)

Azt hiszem egyelőre ennyi, talán bele fogok szerkeszteni, ‘ha úgy akarja a szervezetem’.

Köszönöm a figyelmet!

 

 

 

Az előadó egy jellembeli sajátossága…

… már sokszor teremtett stílust. Az a mű-kesergés ami ebben az országban jelenleg zajlik (vannak tippjeim ki (kik) köpenyéből bújtak elő), felháborítóan visszás.

INTRO:

Van a kávéban, a cukorban, a tejben… van ennek keverékében valami, ami hülyeségek elkövetésére tesz hajlamossá. Ha most nem is szeretném részletezni, de valószínűleg az emberek többségét felruházza azzal a merőben hamis, és képmutató attitűddel, hogy büszke legyen a tevékenységére. Tovább megyek; egyre mélyebbre, és mélyebbre süllyednek azáltal, hogy “motiválva” vannak azzal a megbecsüléssel, amit a spontaneitás teljes hiányában, automatizáltan nyernek el, biztos tudatában annak, hogy a valódi élet szempontjából a dolog, teljesen ‘irreleváns’.

FILO:

Olykor a sajátosságaink, kondicionáltak csupán akkora szakadék tátong már a ‘gyakorlat’ kezdetétől, és a sajátosságokkal való szembesülés között, hogy az ember képes azt összekeverni, valami olyasmivel, ami ésszel megfejthetetlen…
Felgyorsulás, és elaprózódás. A kiüresedéshez vezető út befelé vezető spirálként gyorsul, de mivel amilyen őrült pörgésben van, amilyen őrültté tesz, így őrültségében ki is vethet magából… olyan térbe, ahol nincs tér, nincs idő… vagy pedig olyanba ahol ugyan úgy érezhetjük hogy van csak hát nem a szokásos, mert olyan sosincs. Van azonban az állandóhoz, megváltozhatatlanhoz hasonlatos, mely csak az ember földi életéhez képest jelenlévő; illuzórikus. S ezt használja ki – legtöbbször – nem is tudatosan, a gazdaság és termelés kicsiben, nagyban pedig kevésbé robotikusan, de arányaiban gonoszabban. Megtűrt és szövevényes gaztettek ezek, amelyet csak azért vetnek meg kevesen mert úgy hiszik, máshogy nem is lehetünk produktívak. Ebben egyszerre van is valami, meg nincs is. A produktum ugyanis ebben az esetben csak lefele húz, holott valami előre mutatást feltételez… azt a mutatást mutatja. Aki átlát rajta, az automatikusan kivetendővé válik, aki átlát rajta és formálja/kezeli magát-, és magába integrálja az elmerül benne, s a harmadik aki ez előbbieket magába foglalja, túlmutat rajta, és elhagyja a valóság tisztaságáért, azt már meg sem tudja érinteni.

SZTORI:

Mostanság nehéz szülések vannak. De elkészítettem végre a hangoskönyvet… a Weöres Sándor – Füveskönyvének hangoskönyv változatát. Volt vele munka. Intro és outro zenét is ‘költöttem’ hozzá, ahogy a gyakorlatlanságamtól telik, de azért úgy érzem kielégítően. A zenéről nincs nagy kedvem nyilatkozni, így még magam előtt sem, mert ugyan lettek kísérletek… a legutóbbi így október 11.-én kezdődött, és négy nap munka után készült el, visszhang nélkül. Nehéz több évig igazi inspiráció nélkül dolgozni. Mert hónapokat még csak-csak kibír az alkotó ember, de éveket… azért a másik világon át való áramlás közben valakinek segíteni kéne időnként kitámasztani a kaput, míg én gyorsan felírom a vendéglistát és hellyel kínálom… vagy ilyesmi 🙂 Az erőfeszítés metafizikája, azonban kihat a szerencse metafizikájára is… na már ha annak van egyáltalán.

OUTRO:

Nem szabad megfeledkeznem az időjárásról. Az szeptember vége egészen október közepéig csodálatosan szép volt… nappal meleg, sétára igen alkalmas, éjszaka pedig olya hűvös, s olyan fényekkel, hogy az ember kellemesen beleborzong… biztosabban, szabadabban, félre nem ismerve, és újfent ‘bebiztosítva’ újra és újra kipróbálnám. Remélem mindenki így szereti.

20171016_153724 (2)

(Ilyet is készítettem, miközben sétáltam…)
S még egy, megkaptam a Scientia Sacra második kötetét, ami még mindig nagyon erős szellemi táplálék, diétásnak nem mondanám, belekábulni sem nehéz. Az éberségről azt mondja, hogy tartsuk a lehető legjobban szem előtt, holott szédülök a soroktól. Mi is az éberség? Lehet, hogy az anyagi világ felszámolása előtti utolsó víziók egyike a szédülés. Ugyan nálam ez csak kicsi, és “kicsit tart”, amolyan három szatori előtti szatori. S csak néha. Nem bánt, nem is nagyon zavar, ahova emel, azt leírni ide nem lehet. A mértéke felbecsülhetetlen, de esetemben még az anyaghoz képest elenyésző. Ja, és jók a francia filmvígjátékok!

 

A lezüllés…

… sosem lehet elég produktív, ahhoz hogy megérje. A valóban produktív lezüllés valójában nem lezüllés, hanem felemelkedés, ami időnként a sterilitás ellen vét.

INTRO:

A meggyengülés, a félelem, a remény, és erő amplitúdója. A szép, és rémálmok staféta botjainak nézegetése. Leveszem a könyököm a MIDI billentyűzetről, mert Yann Tiersen Infinity-jét hallgatva, azt hittem hogy nálam maradt bekapcsolva valami arpeggiatoros szinti vacak. S Weöres Sándor Füveskönyvét fejezem nemsokára be… úgy, hogy készítek belőle egy hangoskönyvet. Egy amatőr hangoskönyvet, a kezdő audiobook-gyártó minden hibájával. Az ostobaság felé keveredve, legyőzve, kínlódva, mert csak a gonosz engedi meg a ‘kétséges’ pihenőt… az igazi, s igaz a ‘kétségtelen’.

FILÓ:

Vagy csak nem látom azt akit megpihen a háza szépítgetése után, vagy ő egy olyan körforgásba ragadt bele, ahol arra már nem marad ideje… büszkesége, kényelme, nyugalma pedig már magában a tevékenységbe gyökeredzik, növekszik, talán kivirágozni igazán nem;- s gyümölcsét hogy mikor láthatja, és hogy valóban ő látja e meg elsőnek nem tudni…
Félelem belegondolni, hogy tükörre ír az ember, és a belső oldal, olyan mint a külső… mindkettőben meglátja önmagát, s ami mögötte van; az nem is kell hogy érdekes legyen, ha magába a tükör síkjába se nyer belépést.
Nem a végtelen a felkavaró, hanem a megfoghatatlanság a nyugtalanító. A ‘feloldódásnak’ nincs olyan ember, aki ne örülne. A ‘feloldódás’ olyan mint a taoista ‘terhek letétetele’. A ‘kész’ azonban nem azt jelenti: állj meg. De nem is azt hogy; kezdj újabb feladat válogatásába. Persze megtesszük, és a hozzánk leginkább illő feladatba ugrunk fejest, remélhetőleg úgy hogy nem törjük nyakunkat belé. A varázslat azonban csak akkor teljesül, ha a koncepció megfelelően át is van élve. Vajon milyen lehet ‘a most milliomos leszek… jó magyar forintban’ átélése? Oh, elég lesz ide a; ‘Mostantól tele leszek energiával, amin semmi nem fog ki.’. Na ugye. Így kell minden rosszból kigyógyulni. Az éjszakaiaknak, éjszaka nem szabad félniük. Mindennek megújulni kell, s nem burjánzania. A világ problémájára ez utolsó kijelentés mutat rá legigazabban.

SZTORI:

Készítettem elektronikus trackeket, mely zeneiségükben az elkészítésük után már kevésbé hiszek mint közben, s amennyiben ez intuitív terápiás ‘cselekedet’, akkor nem is probléma. De hát mi nem az? Terápia. Valamiből valamibe jutás… valamit jobbá tenni, egy gyakorlat során. Nem bevallottan ugye sokszor rosszabbá.

21740398_1634296633288699_4262599745721560692_n

A hangoskönyv készítésem ideális esetben ezzel a képpel indult… volna. S mily harmónikus is lett volna, ha ‘Sanyibácsihoz’, egy pohár minőségi vörösbor is dukált volna… azaz dukált is, de a szervezetem nem rándult harmóniába általa… inkább utasította el; s jobb is így. Az ő addikciója nem az enyém. A mai nap be is fogom fejezni a hangoskönyv felvételi részét… a tőlem telhető utómunkát remélem energikusan meg tudom oldani. Jó lenne mindenhová ablaktisztítóval járni 🙂
Ma az akusztikus gitáromat is előkészítettem… valószínű újra kísérletezni is fogok. Bőven ránk fér. Április óta csak az elektronika, és a passzívnak mondható élménygyűjtés.

20170928_152226.jpg

Na igen… egy két kósza gondolat és le is kell zárnom ezt a bejegyzést.

OUTRO:

Külön öröm, hogy Bettitől megkaptam Hamvas Scientia Sacra I. kötetét, ami varázslatosan, ámde ‘lelket felkavaró módon’ hat… idézhetem úgy, hogy közben ő idézett és zenével kapcsolatban… méghozzá Beethoven zenéjével kapcsolatban… nos, így is visszahathatnak a sorok. Oh, és mennyi példa is van a teljes félreértésről, félreértelmezésekből a művészetben. A művészet szelleme, az intuíció szelleme, a szellem önmaga mit sem törődik ezzel. A cél – már ha itt ez fogalommá teljesedhet ki – bőségesen ezen gondolatok felett áll. A Bibliát is elő kellene újra venni… most talán az ószövetséget. Napfényes ősz van.

 

Jó reggelt ősz, jó reggelt szerelem…

… és az egyre szabadabb szív, csak préselődik mint az olajbogyó, miben magján kívül éppen nincs is semmi kivetnivaló.

INTRO:

Egy új évszak… mert az ősz eleje az igazi megújulás a szellemnek, az alkotói “én”-nek, és ide helyezhetném akár a kora tavaszt is, de csak emlékekből, melyet nem érez át az ember, illő csak a jelenlegire koncentrálni.
Este Csontváry leány gyermekével konzultáltam egy iskolában, majd elmentem a lepukkant lakótelepi lakásukba, ahol rendkívül jól éreztem magam. Sokat köszönhetek szüleimnek… rengeteget, s szépülő szobámba új képekre vágyom. Amikre rá lehet nézni bármikor, és messzire visznek ha szükséges.

FILÓ:

Kétségkívül tiszta gondolatok akkor jönnek, mikor az ember lestrapálja a szervezetét. Kétség kívüli szintén, hogy ezek valami külső épülést szolgálnak, mert verbalizálni őket, nehéz… s van amikor teljesen lehetetlen, éppúgy ahogyan felesleges is.
Átlendülni viszont, mindig át kell lendülni az emberi érzések hol rövidebb, hol hosszabb szakaszain. Néha már-már meggyőződésem – mint ahogy azt – Weöres Sándor is hasonlóan fogalmazta/idézte, csak annyit ér átadni, vagy elmagyarázni 1-1 tudást, vagy tapasztalatot -, avagy úgy aránylik ama átadásnak haszna, mint borsó a héjához;

“Az igazság, mihelyt kimondtad: már nem igazság; legjobb esetben is csak gyarló megközelítése az igazságnak. A bölcs csak addig bölcs, ameddig hallgat; mihelyt megszólal, bolond, mert tápláló tudásának csak az emészthetetlen héját adhatja át. „Ami ebbe a szerencsétlen héjba úgy-ahogy belefér: azt keresd, azt edd „- többet nem tehet. Ha az igazságot akarod birtokolni, a tanításokat csak segítségül használhatod, önmagad mélyén kell rátalálnod. ”

Valahogy így.
A tudást most úgy tekintem, mint amikor meglátod a végtelen összefüggések szálainak 1-1 csomópontját. Tehát tudni annyi, mint összefüggéseket felfedezni. Csomókat bogozgatni… és ezért természetes, ha azt érzi a csomó-bontogató-segédmunkás, hogy minél többet tud, annál butábbnak érzi magát. Hát most miért is ne mondhatnánk, hogy a “lét logikája paradox”?! Csodálkozom, hogy még nem alakult ki erre valamiféle egyszerűbb mondás, vagy rövidítés.
A másik kissé nyomasztó gondolat – amire viszont biztos vagyok, hogy alakult ki fogalom, csak épp én nem olvastam még róla – az az a feltevés, hogy; ‘vagy te, és minden amit érzékelsz, az a helyzeted, gondolataid, és generálódott érzelmeid magas szintű kivetülése’. Tehát ha valamit őszintén és hajthatatlanul meg akarsz oldani az életedben, akkor csak jól meg kell figyelni a környezetedet, és ha a konkrét választ nem is, de az indítékait a történés láncolatnak meg fogod érteni. A cél olyankor, hogy nehézség nélküli alázatot tanúsíts, mindeközben el ne hidd, hogy ez az egyetlen út, és csak ezen hozzáállás lehet a kulcs… mihelyst sikerült, azonnal váltani kellene. Törvényszerű, hogy ez nem szokott sikerülni. Szenvedni pedig annyi, mint abban a helyzetben maradni, ahol már semmi dolgunk nincs. Azonban e maradandóság néhányszor a valós megoldás… avagy rossz szüli a jót, és fordítva. Ezért simán ki lehet jelenteni, hogy; ‘Isten a megmondója’.
Aki elvonul remetének, és ezeket a szavakat vagy döntéseket, nem saját tapasztalatain keresztül, – kvázi másodkézből – akarja hallani, érzékelni, az odafigyel és a legteljesebb ürességben meghallhatja azokat első kézből is.
A mai ember számára, ez olyan; mint előre látni a bekövetkezőt.
‘A jós nem azt mondja meg mi lesz, hanem azt hogy mi van.’
Még mindig káros az őszinteség, még mindig hódít a selymes bőr.

SZTORI:

Otthagytam ezen munkahelyemet is. Nem volt megfelelő a ‘méltóságszintem’. Az anyagi és erkölcsi megbecsülést szűken mérték. A falusi szelíd tisztaság, és egyszerűség helyében tahó rosszindulatú ostobaságot véltem felfedezni. Pedig már-már tagadtam az urbánus mivoltam, most tisztán megerősödött, és ezen érzések egysége fel is szabadított. Amolyan régi-eredetibe tett vissza, ahol helyem van. Az előrehaladás, időnként a visszatekintés… vagy éppen hátramenet. Talán egy nagyobb lendületért cserébe, vagy csak a lényeg szempontjából értelmetlen irányról beszélnünk.
A korán kelésnek elveszett a romantikája akkor, amikor szomorúan konstatáltam, hogy délutánra teljesen kifáradok, és hiába vannak még hosszú órák előttem, az enerváltság semmi gyönyörködtetőt nem tart már fenn számomra ezekben az időkben. A reggeli utazgatások természetesen hozták a ‘formát’… csodálatos pillanatok voltak, melyek nem érdemelnek a megtörténésük után több mint nyolc órás böjtöt.
A kínos pillanatok után, mely a bejelentésemet követte, és igazából már annyiszor felidéztem, hogy le sincs kedvem írni.
Majd jöttek és jönnek is a pihenő napok, sok sétával, sok olvasással, szép álmokkal, és rendkívül kedves órákkal, melyek új erőt adnak, és a helyébe lépnek a fásultságnak. Csodálkozok az embereken, hogyan lehetnek ennyire elégedettek a monomániás dolgaikkal, hogyan is lehetnek ennyire gépiesek és érzéketlenek. Szinte kivétel nélkül támadásnak veszik, amikor ezekre rákérdezek, és valahogy az életben maradási küzdelemre hivatkoznak azzal, mely gyalázatot követnek el a hétköznapjaikban. Ilyenkor ők hazudnak nekem, és legnyugodtabb természetet álarcát magára öltő is feszült lesz, mert tisztában van a hazugsággal, de egy lapáttal még rátesz az a zavar, hogy önmagának is hazudnia kell…. és ilyenkor nagyon közel kerül ehhez, fáj neki, mert égeti az emberi léte ellen elkövetett rutin szerű önkárosítása.
Majd elhatároztam, hogy Viktor barátom mellé néhány napra beülök és elmegyek vele valamerre külföldre. Ő alulfizetett sofőr, kivel valaha együtt zenéltem, és most tehetségét csomagok fuvarozására használja éppen. A szülői ház Istennek hála kap egy baráti árú festést, s ezért kipakoltam a szobámból a sok lomot, ruhát, könyvet… mindennapi vackokat az életemből… na ez volt hétfőn. Eltartott néhány óráig, és hogy jobban menjen elindultam a ‘városba’ venni – számomra oly kedves – poharas jeges kávét, kettőt. Találkoztam is útközben Viktorral, aki kijelentette hogy az úti cél Svédország, a start pedig délután három óra lesz. Sokat nem vacillálhattam, mert olyan délelőtt 11 felé járhatott az óra… ergo megkezdem a gyors kipakolást, és egyben a hátizsákba való bepakolást.. olyan négy napra.
Elindultunk. Már esteledett amikor Szlovákiánál egy baleseti helyszínbe futottunk bele, és ott kellett várakoznunk kb. 4 órán keresztül.

20170828_212346

Ezt letudva, indultunk tovább. Csehországban nagyon sok zászlót láttunk.. cseh zászlót multireklám plakátok helyett. Micsoda identitás, minő propaganda… semmi más csak zászló. Ugyan nem túl érdekes, de valahol rejtélyes is a dolog számomra. Utána jött a nagy Németország, mely akkor még nem változtatta meg gyökeresen az érzéseimet. Voltak szép ködös tájak (Drezdában), és hosszú unalmas – és még meleg – utak.

Sok zenei albumot meghallgattunk, nagyokat beszélgettünk. Vittem az útra öt doboz sört, amit induláskor meg is kezdtem…. tehát ekkor reggelre – képeken – már valami enyhe másnapossággal kevert, várakozás és józanság… valamint enyhe fejfájás váltogatta egymást, és néha átfedték egymást.
Miután megérkeztünk a komp előtti várakozóba, kiderült hogy ez bizony fizetős buli. Mivel én hivatalosan nem voltam jelen ezen utazáson, így csak a sofőrnek és az autónak volt előre biztosítva a jegye a komp útra, mi átvisz Németországból Svédországba. Kissé kétségbeejtő volt, de majd bementem érdeklődni az ottani irodára és közölték velem a 20 eurós jegyárat, amit ideiglenesen – nálam csak forint volt – Viktor fizetett be számomra. Így az utam biztosítva volt. (Ezt visszafelé már nem fizettük meg, mert gyakorlatilag a kutya nem ellenőrizte se oda, se vissza hogy rendelkezem e vele).
Emlékeim szerint délután öt óra körül érkezhettünk meg, de a komp csak este 11-kor indult meg. Várakozás. Várakozásból jó sok jutott ezen pár nap alatt.
Majd megindultunk, idegen érzések fogtak el… de előtte még találkoztunk egy 50 körüli magyar kamionsofőrrel, aki adott néhány hasznos infót, és lefőzött egy nagy mennyiségű méreg erős kávét nekem, melyet egy thermobögréből fenékig ki is ittam. Tehát bent vagyunk a kompban, és úgy érzem magam mint aki felrántott egy csík speedet. Kicsit félve helyezkedem, miután megtaláltuk a kabinunkat és vettem is egy kellemesnek mondható zuhanyt. De a végén minden mindegy alapon csak helyet foglaltam az étkezőben, ahol a többiek már vártak, és Viktor ‘fel is vette a rendelésem’, ami sültkrumpli volt. S volt is ott egy nagy tál sültkrumpli… ami önmagában nem túl izgalmas kaja, ezért már felbátorodva választottam én is egy tányért és öntetet meg saláta alapot válogattam magam számára. Sietve meg is ettem mindezt; bennem volt még a félsz, hogy valaki számon fog kérni… ma már nem lenne haha.

20170829_235035

Egy cigi után Viktor azonnal aludni tért, én még egy pihenőben az ‘öreggel’ némi mobilos netezést műveltem, majd én is lefáradtam a kabinba, és aludtam egy jó mélyet. De nem sokat. Ugyanis az egész út nem volt sokkal több mint három óra, és már ott is voltunk Svédországban.
Elindultunk az éjszakában.. vagyis kora hajnalban, tele reménnyel hogy a svédek nem olyan tapírok mint a németek… ahol nem volt túl jó érzésünk. Ezt meg lehet kérdőjelezni persze. Bele lehet kötni, hogy mennyi idő, és miféle tapasztalat alapján merjük kijelenteni hogy egy népség jó e, vagy rossz. Intuitívé, és szubjektív érzésekre hivatkozom… na meg beigazolódott sztereotípiákra (szar kaja, ronda emberek, az érzelmek hiánya, mocskos gazdagság, ipar ipar ipar, béna, vagy nem is létező humor). Itt szeretném ajánlani Hamvas Béla “Németség” című írását, ami egy részét az érzéseimnek szépen le is fedi. Hol van már a német romantika, és a német klasszikus költészet… oh.
Svédországban is rengeteget várakoztunk, így volt idő megfigyelni az embereket különböző helyszíneken. Venni ugye nem vettünk semmit a nagy drágaságban, de többször felvetődött az ötlet, hogy ki kellene ez országba járni bicikliket lopni. Vagy ugye bármi egyebet, ugyanis a burzsuj meglopásában bárhogy erőltetem, nem fedezem fel a kötelességet a bűntudat érzésére. Sőt! Ők a bűnösök, mert a pólusosság értelmében; ‘nekik azért van, mert másnak nincs’. Ezt tovább is lehet magyarázni, meg felaprózni ha néhányotoknak csak úgy értelmezhető. Egyébként meg nem lehet meggazdagodni bicajlopásból, úgyhogy a visszaosztás esélytelen 🙂
Voltunk gazdagok tópartján, gazdagok benzinkútja előtt, láttunk gazdag biciklistákat, és rengeteg drága autót. Tiszta szép, és rendes vidékek voltak. Ha megdöglessz az árok szélén, szépen össze fognak takarítani… de az addig tartó utad senkit nem érdekel 🙂

Tessék csak tessék… íme a szép tópart.
Nagyon vártuk már a visszautat, reménykedve a gyors hazatérésbe, és a kompon a kabinokban, ingyen kajában. Természetesen sokáig tartott a várakozás, mialatt megfelelően ki tudtuk gúnyolni a svédeket. A visszafele kompra már nem fizettem (az elsőre se kellett volna), belógtam, és nekiestünk a kabin szobának. Meglepetésünkre nem egyedül voltunk a négy ágyas szobában, már kezdtünk begurulni, amikor is kiderült, hogy egy jópofa magyar kamionos fiatal srác a vendégünk (vagy fordítva, mi az övé)… szóval vele osztozkodtunk a kabinon. Hamar szóba elegyedtünk vele, majd felkészültünk a jóféle étkezésre. Ugyan ez egy nagyobb komp volt.. sokkal, és az út is hosszabb volt;

A kaja ezerszer elviselhetetlenebb volt a nagyra nőtt ‘étterem’ helyiségben. Az emberek továbbra is furcsák, barátságosnak nem mondhatóak… komikusnak éppen komikusnak – is – látszottak egyesek, de ezt nem derű okozta, és a derű egyébként sem volt jellemző a helyszínre. Szóval a ‘pincérek’ még kötözködtek is, hogy mi ez a nagy fogyasztás, meg miért két tányérral hozza Viktor a kaját… a válasza egyszerű, és lényegre törő volt: “I am HUNGRY”. Többet nem is érdemelt ez a nép… talán még egy tockost, hogy tovább ne akadékoskodjon… vagy egy Kapa féle “KUSSOJJÁ!”-t. Miután megettük valamennyire a szar kajájukat, egy bláz után vissza is vonultunk a kabinba, ahol gyorsan elaludtunk. Frissen szerzett barátunk reggel kijelentette, hogy szépen kánonban horkoltunk…. hát igen; évekig zenéltünk együtt :).
A reggeli gyors volt, és amit tudtunk kajából be is spajzoltuk a hátizsákomba, egymás után három kávét megittam… azaz a harmadikat a kocsiban szerettem volna. Mivel kimerültek voltunk a néhány órás kompon alvás ellenére is, így ingerültekké is váltunk. A várthoz képest még így is elég későn jelentkezett, hogy összeakadunk. Nekem a sietséggel volt bajom (indokolatlannak tartottam), neki a hozzá állásommal. Majd amikor már az autóban zötykölődtünk a kikötő környékén, én meg próbáltam elhelyezni a langyosodó kávés papírpohárban a szemenként csomagolt kockacukor egyikét, szépen magamra is folyattam a kávé egy részét… majd végképp elborult az agyam, és kivágtam az egészet a gecibe. Persze nem a gecibe ment, hanem végig az autónk oldalán, és nemsokkal ezután amikor megálltunk egy benzinkútnál, nem lett sokkal békésebb a hangulatunk mindezt látván. Ezután elkezdődött a komoly Rostock-i várakozás… biztos vagyok benne hogy ebből származik a ‘rostokolás’ magyar szó. Az ottani ‘ízetlen kajákat áruló’ Lidl előtt leparkolva órákig figyeltük az embereket. Megbékéltünk természetesen egymással. Vártuk a telefont a következő fuvarról, amit előre természetesen nem közöltek velünk. Sétáltam is egyet a környéken, ahol a bunkó német folyamatosan el akart ütni a biciklijével… erre csak később döbbentem rá, először is azt hittem, hogy csak nem tartok be valami számomra ismeretlen közlekedési szabályt. Egyébként volt romantika a sétámban, a hidakban is az épületekben is… csak komolyabban nem volt szabad belegondolni. Az meg akkor és abban az időben nem ment túl jól. A szép és tiszta német faj, ellenben nem szemetel, de a kukákat viszont ügyesen lelakatolja. Nagyon precíz… te meg ugye edd meg a kajádat a csomagolással együtt. Baromállatok.
E három dolog reprezentálja egy népség hozzáállását: a padok száma, és elhelyezkedése, a kukák, és a kutak.
Elérkezett az újabb pont, hogy adjunk gyújtást az autóra, és tovább álljunk egy hasonlóan semmitmondó helyszínre. Ez a csodálatos hamburgi kikötő volt, ami mellett éjszakáztunk egy kietlen rideg helyszínen. A kényelmetlen éjszakai pihi után már ott is voltunk a kikötővárosi dobozok, fém, és zajok világában. Targoncák, emelőgépek, mocskosul gazdag bunkók, és kevésbé gazdag koszos bunkók világában. Üvöltöztek, füttyögtek…de ennél különb érzéseket nem is vettem észre rajtuk. Egyre rosszabbul érzem magam. Dalolászással, viccelődéssel, és hangos zenehallgatással próbálom elütni az időt. Ez nagyon nehezen ment, és igen csak sokat várakoztunk feleslegesen, hülyeségekre. Majd egy nyakában vaskeresztet viselő tapló megpakolt minket, utána kellett ugyan még igazítani.. nekem a semmitől meghúzódott valami a hátamban… de végre innen is elhúzhattunk. Az utolsó helyszín szót sem érdemel.. maximum annyit, hogy itt is sokat kellett várni, és mi már egyre nehezebben bírtuk mindezt. Valami raktárépület volt, a fele meg autó kereskedés.
S elérkezett a haza út. Gondoltam hogy hosszú lesz, de hogy ennyire… az már az energia szintünknek volt betudható. Viktor ügyesen kiválóan vezetett. Talán itt az alkalom, hogy tudta nélkül is bocsánatot kérjek a túlzott kiakadásomért a végén, amikor már láttam hogy fáradt nagyon, és aggódtam hangosan, hogy balesetelünk… ami nagyon nem fasza ám.
Az utak péntek estének köszönhetően tiszták voltak, tehát alig volt forgalom… rendesen lehetett haladni. Az autók puccosságát már untuk.. talán az a néhány régebbi járgány volt csak felüdülés, amit láthattunk. Hálás voltam amikor elhagytuk a német határt. Nem gondoltam hogy Csehország ilyen hosszú lesz visszafele. Szlovákiából csak kevés volt, majd jött a szentföld. Magyarország. Végre. Nem örültem így még saját országunknak, ez a pillanat is elérkezett, persze oka volt. Budapesten áthaladtunk… egy McDonaldsnál megálltunk enni… és újból éreztem amit ugye mostanság ‘pesten szoktam, elkap valami negédes nosztalgia. Valami ami hasonlít a visszavágyásra. Talán egyszer vissza is megyek… előbb utóbb… talán soha.
Szóval ‘pest után jött a szintén túl hosszúnak tűnő utunk hazafelé. Kissé feszülten, de nagyon fáradtan aztán sikerült megérkezni… ezután minden hazai, és otthoni esemény nagyon kellemesen hatott… ami még tart ma is.

OUTRO:

A sztori közepén ide is gondoltam valami zárásnak, vagy szummának, ami azóta elfelejtődött. Soha ne mondd, hogy soha alapon nem kellene kimondani, hogy e két országba ahol sokat vártunk, és a humorizálásunkon kívül nem értek túl szívmelengető dolgok, – nem vágyok vissza. Viszont ez a fajta “El camino” adott is, ha nem is szándékosan. Nélkülözéssel az ember értékelni tanul. Egyébként is; a hiány vagy a többlet mindig valaminek a következménye, vagy ha épp üresjárat van, akkor maga az esemény lesz valaminek a következménye. Ezen láncolat örökérvényű.